• Főoldal
• Rólunk
• Termékeink
• Kapcsolat

Tardoson a kőbányászat már a Árpád kortól bizonyítható. Itt a mesterség apáról fiúra szállt. Így történt ez a mi családunkban is, de a 20. század adta lehetőségekkel. Nekem Szileszki Lajosnak, már nem bányászként, hanem bányatulajdonosként adatott meg a hagyományt tovább vinni. Sok segítséget kaptam apámtól, hogy a kőfejtés tudományát elsajátítsam, és alkalmazzam bányáimban.

A Tardos-Stein Kőbánya Kft családi vállalkozás, amely tradícióra épült fel, és a helyi hagyomány adta tapasztalatokon alapszik. Bizonyítani tudom, hogy őseim jelentős része mind apai, mind anyai ágon kötődtek a kőbányászathoz, kőfeldolgozáshoz. Már a ’80-as évek óta kőfeldolgozással foglalkozom. Akkor még vásárolt alapanyagból készítettük termékeinket. Vörömárványt a tardosi bányából, Süttőről pedig a világos mészkövet szereztük be. Mindkét helyen körülményes volt a kőtömbök beszerzése. Világossá vált számunkra, hogy csak saját alapanyagra támaszkodva lehet eredményesen dolgozni. A ’90-es évek elején Dr. Konda József geológus kandidátus segítségével Gerecsében, Tardos határában vörösmárvány, Dunaszentmiklós mellett pedig világos mészkő előfordulások után kutattunk. A Gerecsében meg is találtuk azt a két helyet, ahol vörösmárvány bányát lehet nyitni. Dunaszentmiklós mellett jelentős világos mészkő előfordulást találtunk. Ekkortájt a bányanyitás ott nem volt kiviteleztető. Néhány évvel később megnyitottuk a Tardos II., Tardos III. bányákat. Itt megragadnám az alkalmat, hogy megemlékezzünk Dr Konda Józsefről, a geológiai tudományok kandidátusára, akinek az önzetlen segítsége kellett ahhoz, hogy a két bánya megvalósuljon.

Mint törzsgyökeres Tardosiaknak, nekem és feleségem felmenői részesei voltak a tardosi kőbányászat történelmének. Azt hiszem tanulságos egy történelmi utat végigjárni és megtudni, hogy vajon honnan, és miképp indult el Tardoson a kőbányászat, milyen volt a bányászok élete. Ezt az utat szeretnénk az olvasóknak röviden bemutatni.

A tardosi vörösmárványt a Gerecsében bányászták és bányásszák a mai napig is. A tardosi kő tulajdonképpen mészkő, de kiváló megmunkálhatósága és fényezhetősége miatt nevezzük márványnak.

Gerecsét a triász időszak kőzete, a dachsteini mészkő alkotja. Erre rakódott rá a fiatalabb, jurakori üledékes mészkő. A jura időszaki kőzetek a Gerecsében igen nagy területen megvannak. A Gerecsében a jura legelején világosvörös, helyenként sárgásszürke mészkő keletkezett. E felett sötétebb vagy világosabb vörös pados mészkő van, amelyekben az ammoniteszek mellett sok a pörgekarú-maradvány, mégpedig Terebratula-és Rhynchonella-félék. A jura közepére világosvörös színű, sok tengerililiom-nyéltöredéket és Ammonites-kövületet tartalmazó gumós mészkő jellemző. Gyakori a Bánya-hegy, Nagy-Pisznice és Tölgy-hát környékén. Ősmaradványokban már nem olyan gazdag, mint az alsó jura kőzetek. A jura utolsó harmadában tűzkőgumós mészkő keletkezett. Legjobb feltárásai a Pisznice oldalában vannak.

A Gerecsében a kőfejtést már a rómaiak kezdték el. Azt azonban bizonyítani nem tudjuk, hogy Tardoson folyt–e akkor bányászat. Süttőn, Dunaalmáson megtalálhatók a római korban folytatott bányászat bizonyítékai (szerszámok, római bánya, római út).

Az első írásos feljegyzések a tardosi kőfejtőről 1204-ben, Imre király idejéből való, ami bizonyítja, hogy az Árpád kori építkezéseknél már használták a követ.

A középkorban legintenzívebb a kőfelhasználás, a kőfejtés, a kőfaragás. Csúcspontja Mátyás király idejében volt. Írásos emlékek bizonyítják, hogy 1487 -1489-ig 42 hajórakomány követ szállítottak Tardosról a király budai építkezésekhez.

A középkori építkezések során, sok helyen használtak még fel tardosi követ. 1506—1507-ben az esztergomi Bakócz kápolnát is ebből a kőből építették. Még Zsigmond, lengyel király is díszítette vele a Jagelló-kápolnát a 16. sz-ban. Lengyel levéltári adatok bizonyítják, hogy Lengyelországba folyamatosan sok kő került ki Tardosról.

A virágzó reneszánsz kor után törökök szállták meg hazánkat. Ekkor szünetelt a kőbányászat mivel a törökök leigázták a falut és környékét.

A 18 század elején újra feléledt a kőbányászat Tardoson, hiszen a környék, sőt az ország újjáépítéséhez szükség volt kőre. Mivel a falu kihalt, így Nyitra környékéről telepítettek szlovákokat, a szomszédos falvakba Elzászból németeket (Süttő, Piszke). A környék ekkor az esztergomi érsekség védelme alá tartozott. Esterházy Imre érsek a 18. század elején bérbe adta a Süttői és a Tardosi bányákat. Az első bérlő Georg Raphael Donner volt. A környék bányászatának fellendülése azonban a 19. század elejére tehető, mikor olasz mesterek érkeztek a bányába. Őket „marmorárióknak” nevezzük. Bérbe vették a környék bányáit. Az iparszerű kőfejtést az olasz kőfejtők honosították meg környékünkön. A Tardosiak először kisegítőként dolgoztak az olasz mesterek keze alá. Majd beépülve közéjük teljesen elsajátították a mesterséget, és megőrizték generációról generációra.

Ekkor építették az esztergomi bazilikát (1822—1856), amely sokáig nyújtott munkát és biztos megélhetést a környék kőfejtőinek, kőfaragóinak. Az építkezésnél mind a süttői, mind a tardosi követ felhasználták.

Ezt követően a millenniumra hatalmas építkezések indultak meg a fővárosban. Ekkor óriási mennyiségben szállították fel a követ Budapestre. A szállítás hajóval történt. A hegyről a követ a Duna partra lovas kocsikkal vitték le, majd Süttőn, Piszkén tették hajóra.

Érdekességként megemlíteném, hogy a bányákban, Tardoson és Süttőn a bányászok csak tardosiak voltak, a kőfaragók pedig Süttőiek, Piszkeiek. Ezért honosult meg először a kőfaragás Süttőn. A tömböket levitték Süttőre, és ott faragták készre. A kőfejtők élete nagyon nyomorúságos volt. Ők tartoztak a falu legszegényebb rétegéhez. „Betlehemeseknek” csúfolták őket, mert minden hétfőn heti élelemmel, batyuval indultak dolgozni. A bányából csak hétvégén jöttek haza, mivel a bányák 10-12 km-re voltak a falutól. A bányák mellett lévő barlanglakásokban laktak, melyet maguk közt gunyhónak neveztek, és priccsen aludtak.

A kőfejtőket szavaikkal kifejezve „riccer” –nek nevezték. A riccerek 10—12 órát dolgoztak naponta, fizetést akordban vagyis hetenként kaptak. A riccerek 4—8 fős brigádban (kompániában) dolgoztak, vezetőjük partifirel volt, aki már tudott írni, olvasni. A partik ismerősökből, rokonokból tevődtek össze, általában egy gunyhóban is aludtak

A kőfejtés nagy tapasztalatot igényelt, és igényel ma is. Ezért is dolgoztak kompániában, mert a hatalmas tömbök kibányászása összetett feladat. A bányában folyó munkáért a bányamester (pallér) felelt.

A tardosi kő sajátossága, hogy a bánya vízszintes rétegek (lóger) és függőleges erek által tagolt. A kőfejtési munka ennek figyelembe vételével történt. A lógerek között vékony agyagréteg van, ami mentén a két réteg elválik egymástól A riccerek először kijelölték a lefejtendő kőtömb méretét, ezután 10—20 cm mély lyukakat ricceltek. Ezekbe helyezték az ékeket, melléjük a vaslapocskákat (pléskákat). Ezután kb 10—12 kg-os kalapáccsal addig ütötték az ékeket, amíg a tömb el nem vált a bányafaltól. A mi bányászaink „felénekelték a sziklát”. Az ékek ütése munkadalra (kommendóra) történt, amelyre a bányászok szüleik, mestereik nyelvét vegyesen használták, vagyis magyar, szlovák, német és olasz szavak hangzottak egymás után. Mivel a négy nyelv egy mondaton belül is keveredett, nem a szöveg mondanivalója volt a lényeg, hanem a mondatok vége, hogy azok rímeljenek, ezzel megadva a munka ritmusát. A munkavezető adta meg a közösen végzett munka ütemét, amelyre a társak ritmus visszaéneklésével egyszerre ütötték az ékeket, emelték a követ a kocsira. A munkadal nemcsak fejtéskor, hanem treiboláskor, emeléskor, rakodáskor szólt együtt. Addig szólt a munkadal, amíg az elvégzendő munkát be nem fejezték. A munkadallal került ki a kő a bányafalból, majd ugyanolyan nehéz kézi erővel, de megadott ritmussal pajszerolták fel lovaskocsira, amit aztán Süttőre szállítottak. Kommendóra történő együtt dolgozás a 19 sz. második felében született.

Ezt a keserves és kemény fizikai munkát már gyermekkorban 12—15 évesen kezdték el napszámosként. A partikhoz saját családból, rokonságból jöttek napszámosnak a gyerekek. A kitanulás évei alatt alkalmazkodni kellett az öregekhez, a riccerekhez. A szerszámokat minden nap végén el kellett rakni. Munkavégzés közben a kőtörmeléket (sifrát) el kellett lapátolni a parti tagjai lábai alól. Szükség esetén vizet kellett hozni. Munkaidő (fájront) végére pedig ott kellett lennie a kiérdemelt bornak. A napszámos fiúk felesben kapták fizetésüket (polovicsár). 2—3 év volt a kitanulás éve. Az évek előrehaladtával a parti tagjai határozták meg a napszámos fiú munkavégzése és testi ereje szempontjából, hogy bérét milyen arányban emelik. A mesterség tehát apáról fiúra szállt. Senki sem adta ki a szakmai tudását idegennek.

Az államosítás előtti években annyira nem volt megbecsülve a munkájuk anyagilag, hogy a családjukat alig bírták eltartani. 1920—1930-as években olyan sokan hagyták el a falut jobb megélhetés végett, hogy a falut ki akarták telepíteni. Az itt maradottak leginkább sírkő megrendelésekből éltek. Bármerre is járunk a Kárpát-medence területén, mindenütt a temetőkben fellelhetőek a jellegzetes tardosi vörösmészkő sírkövek, emlékművek.

Gyakoriak voltak a balesetek. Gondoljunk csak arra, hogy mi történhetett, ha egy több tonnás kőtömb a nyirkos sáron rácsúszott valamelyik munkásra. Süttőre történő szállítás közben a lovaskocsi kereke kitörik, esetleg a lovakkal a mélybe zuhan….Két évszázadon keresztül változatlan élete volt a tardosi kőfejtőnek.

’45 előtt még bérelték a bányákat. 1949-ben az államosításkor összevonták őket, és létrehozták a Kőfaragó-és Épületszobrászati Vállalatot.

Az ’50-es években lendítették fel a falu életét. 100-120 férfinak adott megfelelő megélhetést a vállalat. Villamosították a bányákat. Pár év múlva már a riccelés helyett fúrókalapáccsal készültek a lyukak. Az évek folyamán minél több gép (rakodógép, daru) váltotta fel a kemény fizikai munkát.

Ezt a kemény fizikai megterheléssel járó munkavégzést nagyapáink, dédapáink a mindennapi betevő falatért végezték. Családjukkal egyik napról a másikra éltek. Dolgozni kellett esőben, szélben, mostoha időjárási viszonyok között is.

Ön, kedves olvasó, ki most e sorokat olvassa, és mondjuk Budapest egyik bérházának lépcsőin viszi majd az útja, vagy csak elhalad a járdán egy vörösmárvány lábazat mellett, -amelyet kb 100 éve készítettek-, jusson eszébe ez az írás, és emlékezzen azokra a tardosi bányászokra, akik verejtékes munkával, bányászták ki a követ a Gerecséből, hogy az ékesítse épületek lábazatát, homlokzatát kül-és beltéren egyaránt. Nem elég megemlíteni Szent István Bazilikát, a Szépművészeti Múzeumot, Parlamentet, Budapest fürdőit, hiszen a mi „vörös kövünk” a Kárpát medence területén sok kastélyt, várat, templomot, különböző épületeket díszít Pécstől Krakkóig, Bécstől Kolozsvárig számtalan helyen. Legyen az egy faragott kandalló, díszes párkány, ablak és ajtókeret, templomokban padlóburkolat, vagy éppen nagyszüleink síremléke.

Forrás:

• Juhász Árpád: Évmilliók émlékei
• Hála József: Kőbányászat és kőfaragás a Gerecse hegységben különös tekintettel a kőfejtők barlanglakásaira
• Motil László: A tardosi (gerecsei) kőfejtés történeti emlékei

Szileszki Lajos

Szileszkiné Rendek Anikó